Cserépkályha története

A cserépkályha őse a 12. századból származik. Svájci és német mesterek a téglából készítettek kísérletezésként kályhákat. Az ötletet az adta, hogy a korábbi századokban a tábortüzeket téglákkal rakták körbe. Rájöttek, hogy a tégla megtartja a meleget. Később azzal kísérleteztek, hogy miként lehet a füstöt úgy elvezetni, hogy a kályha mellett melegedők ne kapjanak füstmérgezést. A beltéri kályháknak az őse innen származik, amikor a tűz már zárt térben égett. A beltéri kályhákra a használhatatlan törött cseréptányérokat díszítésként rakták fel. Ekkor jöttek rá, hogy a cseréptányérok tartják a meleget és esztétikusak is. Eleinte a tehetős úri népek presztizsként díszítették kályháikat. Míg a paraszti világban inkább a többfunkciós búbos kemence terjedt el. A vidéki cselédházakban is megjelentek később a kemencéket díszítő tányér berakások. A tányér berakásokat a mesterek egyre nagyobb előnyben részesítették. A tányérok lehetőséget adtak a színes már-már giccses művészi alkotások létrehozására. Később a tányér berakásokat kiváltották a kályhacsempék. Manapság már ezen kályhacsempék alapján készülnek a cserépkályhák. A kerámia elemek több színben és formában készülnek. A kályhagyártók komplett front és sarokidomokat készítenek, mellyel a kályha magassága és szélessége bizonyos korlátokon belül megépíthető. És hogy mi lett a cseréptányérokkal? A használaton kívüli cseréptányérok továbbra is megőrizték a díszítő funkciójukat. Felkerültek a falakra demonstrálva a család tehetősségét.

Napjainkban újra reneszánszát élik meg a cserépkályhák. Ez a kézműves mesterség nem csupán szakma, inkább művészet. A cserépkályha a családnak nemcsak esztétikai élményt ad, hanem az otthon melegét is szolgáltatja. A cserépkályhásnak pedig lehetőséget ad a díszes önmegvalósításhoz.

(A cserépkályha története saját kutatómunka eredménye)